Szomorkodás

Senkit ne tévesszen meg az előzőekben megírt élmény beszámoló hangulata. Ugyanis nagyon jó volt visszaemlékezni ezekre és megírni, s picit újra átélni ezeket a csodás pillanatokat,de ettől még legbelül mindig szomorú vagyok.

Már egy ideje furcsa érzések környékeznek,és pontosan meghatározni se tudom ,hogy mi a baj. Az biztos,hogy a női bajok miatt keletkező hormon mozgalmak főszerepet játszanak a hangulat ingadozásomban.
De emellett annyira sok rossz dolog vesz körül.  Folyamatosan azt érzem,hogy nincs hozzá kedvem,elegem és nyugalmat akarok.  Csalódottságot is érzek,szomorúságot is,meg sok mindent egyszerre. Kezdődik ez az egész azzal a tudattal,hogy nem sokára mehetek megint suliba. Nem lenne egy percig se gondom,de tudom,hogy megint egy gusztustalan tanévnek nézek elébe; ugyanis ezelőtt is bénáztak ebben a suliban a szervezők,most sem lesz másképp. Elcsesznek mindent,és te vagy a hibás. Sok az igazságtalanság,nehéz lesz,és minden ránk lesz erőltetve. Nagy szívás mindjárt az,hogy egy másik városba kell majd mindig utazgatnunk a gyakorlati órák letöltésére. Hihetetlenül utálom már most azt is. Ne értsen félre senki,imádok idősekkel foglalkozni,és ilyen helyen gyakorlatozni- azt utálom,hogy mi a fenéért nem lehetett ezt Pécsen megoldani,mért kellett egy másik városban lévő szociális otthonnal szerződést kötni?!  Aztán persze ott van az is,hogy jövőhéten lesz először óránk és rögtön írunk is. Mondanom se kell,hogy a tananyag az sajnos nem könyvben van,hanem a suli oldalára töltik fel a tanárok,össze-vissza,mindenféle formátumban. Ez nekem szintén az agyamra megy. Nem értem mért nem lehet sorban  feltölteni,és egyféle formátumban- talán így mindenkinek működne. Ráadásul van nyári beadandó is,amit  3 nap alatt dobtam össze gyorsan; az volt a lényeg,hogy a nyári gyakorlat ideje alatt ki kellett választanunk egy idős embert - az én esetemben egy fogyatékost- ,és minden személyes adat nélkül kortörténetet,anamnézist írni. Azt se tudtam hogy kezdjek neki- átnyálaztam a legproblémásabb gyerek papírjait,és 3 nap alatt összeállítottam az egészet. Ez a része letudva,meg be vittem a gyakorlatis papíromat is végre- az igazoló lapot-,mert kitalálták,hogy csak annak a bemutatásával kezdhetem a következő évet. De ezt is úgy tudtam meg,hogy egy osztálytársam közölte,ugyanis nem tudtam az oldalra se fellépni- folyamatosan kiirta,hogy karban tartás alatt. Más meg feltudott nézni. Szóval már most gyűlölöm ezt a fejetlenséget.

S ez csak egy gond,ami nyomja a lelkemet, de ott van még az a sok ezer másik,amitől nem tudok szabadulni. Kicsit kezdek belefáradni,hogy félreismerem az embereket. Nagyon sokan másnak adják magukat,mint amik valójában. elhitetnek az emberrel minden szépet és jót,utána meg még te vagy a hibás,ha esetleg megjegyzed,hogy valami hibádzik. Én már nem értem. Túlontúl gyerekesek a mai emberek. Nem érzik át,hogy a tetteiknek,meg a viselkedéseiknek következménye van. Nem igen akarok erről többet írni,mert nem értené úgyse meg senki.
A másik bosszantó érzés,mikor legeslegbelül tudod,hogy kell egy bizonyos valami,és mégsem lehet a tiéd, nem lehet a birtokodban. Nem szeretem a lemondást. Gyerek korom óta más se megy,csak hogy én mondjak le erről, arról, amarról, mert nem engedhetjük meg. A barátságoknál, illetve a párkapcsolatoknál szintúgy. Ha én akartam valakit,akkor felejthettem is el ezzel a lendülettel,mert más kell neki,foglalt,stbstb. Ezekre is ráuntam már. Annyira úgy érzem legbelül,hogy legszívesebben tényleg megszűnnék létezni egy kis időre,mert lelkileg belefáradtam mindenbe.  Aztán ezek mellé társulnak a mindennapok gondjai; az állataim halála,amin a mai napig nem tudom magam túl tenni. Még mindig a szemem előtt lebeg amikor a szerencsétlen drága kutyánk testét beledobták egy kukába,és elvitték.... Vagy amikor a macskám a szemem láttára verte magát a földhöz és lassan kínok között megfulladt.... Nem bírom már ezeket a terheket és folyamatosan egyedül érzem magam. Most már jó ideje nem volt párom, és azért ilyenkor megszokott volt az,hogy ő segít ha baj van.  Megszoktam,hogy nem vagyok egyedül ilyen téren,és mikor gond volt,lazán talpra álltam. De most semmi.  Persze sokan támogatnak a barátaim közül,de fizikálisan nincs itt senki,akin kisírhatnám magam,vagy aki átölelne és csak lenne mellettem ,s tartaná a lelket bennem.  Naná,hogy egyedül érzem magam.
Aztán ott van még a munkahelyem,ahol azért teljesíteni kell,elviselni az idegesítő munkatársakat- pedig egy kettőnek a szívét is kitépnél,úgy utálom.  Itthon nem vár senki,ezért egész nap bekockulok és gépiesen beszélgetek az emberekkel az unalmas életemről. Van akit érdekel a bánatom,van aki leszarja és elmenekül inkább és nem beszélgetünk többet.  Ez szintén zavaró dolog de nem tudok mit csinálni. 
Sok a lelki bajom és egyre nehezebb egyedül. Persze azoknak köszönöm,akik fordítanak rám időt ♥ Nekik sose fogom elfelejteni és nyilván ne is vegyék magukra. meg nem is megbántani,vagy leszólni akartam bárkit is,egyszerűen el vagyok keseredve legbelül és egyedül érzem magam.